2. fejezet
Royal
Amikor a telefonom, ami ott feküdt a fejem mellett, ahol az előző este hagytam, másnap délután hangosan kiabálta a Britney Spears-től a „Toxic”-ot, a sietségben, hogy kikapcsoljam, majdnem lefordultam az ágyról a padlóra. Szörnyen éreztem magam. Részben, mert alig aludtam, és csak egy nyugtalan szunyókálásra futotta a délután közepén, ez volt minden, ami életben tartott, de főleg azért, mert a szám a telefonomon, az volt, amit egyik gyötrelmes hétről a másikra vártam, hogy feltűnjön.
Az ujjamat végin húztam a kijelzőn ezzel elhallgattatva a rágógumi pukkasztó dalt, és megpróbáltam éberebbnek hangzani, mint ahogy valójában hangozhatott a hangom, amikor zihálva kimondtam egy bizonytalan köszönést. Nem érdekelt, hogy mások mit gondoltak a szörnyű zenei ízlésemről. Egész napon át nyomornegyedeket látogattam. Minden egyes nap drogosokkal, feleségverőkkel és olyan szülőkkel bonyolódtam össze, akik elhanyagolták a gyerekeiket. Ellene voltam annak, hogy olyanfajta zenéket hallgassak, amik nem voltak vidámak, és tele fertőző poppal. A munkám nem mindig volt szórakoztató, szóval igazán keményen próbáltam meggyőződni arról, hogy legalább a többi dolog megnyugtató legyen az életemben.
- Tudod, hogy én ma pattanok meg innen, ugye?
Kilöktem egy kusza sötétvörös hajtincset az arcomból és kimásztam az ágyam szélére. Az alsó ajkamat harapdáltam és megpróbáltam szabályozni a légzésemet. Persze, hogy tudtam, ma jön ki a kórházból. Amit nem tudtam, akarni fog-e engem bárhol is maga körül, amikor végre zöld utat kap, hogy hazamehessen. Összeszorítottam a szemem, és annyira hálás voltam, hogy nem szemtől-szemben álltunk egymással. Dominic Voss jobban ismert engem bármelyik élő léleknél ezen a bolygón, és ha ugyanabban a szobában lettünk volna, képes lett volna érezni a bűntudatot és önutálatot, amiben mostanában fuldokoltam. A pokolba, ha a mostani nyomorult állapotom nyilvánvaló volt egy olyan elkülönült valakinek, mint Asa Cross, akkor kizárt, hogy a legjobb barátomnak és partneremnek ne tűnt volna fel ez. Dom már csak Dom, rájött volna, hogy az egész azért volt, ami történt vele a pokolból jött hívás miatt.
- Tudom. Nem voltam benne biztos, akarod-e, hogy menjek, vagy sem. Tudom, a tesóid idejönnek, hogy veled maradjanak addig, amíg lábra nem állsz, és én nem akartam útban lenni.
Szánalmasan és nevetségesen hangzott a saját füleimnek is.
Dom és én elválaszthatatlanok voltunk öt éves korunk óta. Soha nem volt olyan alkalom, amikor ne akarta volna, hogy körülötte legyek. Soha nem volt egyetlen pillanat sem a barátságunkban, amikor valaha az útjában lettem volna, és az egész családja egynek gondolt közülük. Azt hiszem, emiatt lett még nehezebb, ami történt, ettől az egész még súlyosabban nyomta a vállaimat.
Hallottam, hogy Dom felsóhajt, majd káromkodott. Mély hangja feszültnek hangzott, ahogy gyengéden megszidott engem. - Hozd ide azt a cuki seggedet, Royal. Hagytam, hogy két istenverte hétig duzzogj. Lépj túl rajta. A szar dolgok megtörtének, és történni is fognak, mert ezt jelenti zsarunak lenni. Egy kibaszott gipszben vagyok a bokámtól a farkamig. Van egy törött vállam és nem tudok anélkül levegőt venni, hogy ne érezném úgy, mintha savat innák. Úgy nézek ki, és érzem is magam, mint egy kikalapált kutya szar, és a legjobb barátom nem volt itt velem. Esetleg most már abba tudnád ezt hagyni? - Nem tudtam megállítani a könnyeket, amik elkezdek szivárogni a szemeimből. Az öklömet használtam, hogy elüssem őket, ahogy felálltam az ágyról. A következő szavai átdöftek, úgyhogy biztos voltam benne, hogy szándékos volt. - Szükségem van rád itt, te lány.
Mindig szükségünk volt egymásra, a mindennapokban és a munkában is. Ezért éreztem magam olyan rosszul. Ezért nem tudtam összekapni magamat, hogy hogyan hagyhattam így cserben. Fedeznem kellett volna a hátát, ahogy ő is mindig fedezte az enyémet, de ehelyett majdnem megölettem őt.
- Úton vagyok.
Letettem a telefont, miután rám förmedt, hogy épp ideje volt és rohantam a lakásomban, hogy megpróbáljam szalonképessé tenni magam. Egy kemény éjszakai ivászat után soha nem néztem ki éppen nagyszerűen, de ráadásul egy álmatlan éjszaka után és egy másik elutasítás egy botrányosan szexi, déli csapos miatt, valószínűleg méltó párja lehettem volna Dom-nak az úgy néz ki-mint-a szar osztályban. Sötét árnyékok voltak a szemeim alatt, sápadtabb voltam, mint általában, apró vörös erek hálózták be mindkét szemem fehérjét, és igazán csúnya zúzódások voltak mindkét csuklóm körül, amitől a szégyen és megbánás harcolt az első helyért a bűntudattal az érzelmek árvízében, amiben fuldoklottam.
Jobban is tudhattam volna, tényleg. Nem olyan típus voltam, aki elmegy szórakozni és elveszti az irányítást. Ritkán ittam, és amikor megtettem, mindig felelősen cselekedtem, mert volt egy összkép, amire gondoltam. Csak az utóbbi időben ez az összkép csőlátásra szűkült, és csak Dom-ot láttam, amint egyik golyót a másik után kapja és átzuhan az épület melletti tűzlépcsőnek a korlátján. Amikor nem ezt látom, akkor látom annak a tisztnek a feleségét, aki nem élte túl a tűzharcot, aki elájult a sürgősségi folyosóján, amint egy másik tiszt elmondja, hogy a férje nem élte túl. Ha ez nem lett volna elég, hogy eméssze a lelkemet, az emlék, amit a hadnagyom mondott, adjam át a fegyveremet és a jelvényemet és menjek hivatali eltávra, amíg az ügyosztály vizsgálódik, ez minden nap, minden percében körbe táncolt a fejemben.
Annak érdekében, hogy kirázzam ezeket a szörnyű gondolatokat, elhatároztam, hogy olyan dolgokat teszek, amiket sohasem tettem, dolgokat, amik szabaddá tettek, szóval ezért lógtam a Bárban. Ezért ittam úgy, mint a kefekötő, és tényleg ez volt amiért, szégyentelenül oda dobtam magam Asa Cross-nak. Soha nem üldöztem egyetlen srácot sem. Soha nem érdeklődtem olyan típusú srác iránt, akiből szivárgott a sárm és a baj, ahogy Asa-ból. És határozottan soha nem kevertem a bizniszt az élvezettel. Tudtam, hogy Asa-nak rossz híre volt, éppen, hogy lábujjhegyen volt a törvény jó oldalán, és határozottan szabály volt, hogy soha nem keveredek valaki olyannal, aki már ült hátul egy rendőr kocsiban. Nos, Asa nem az egyetlen, aki ült már hátul a rendőr kocsimban, de már volt bent és kint is a börtönben, mielőtt elég idős lett volna, hogy vezessen. A srác szeretett saját szabályokat hozni, és nem volt valami szép múltja. A zsaruk nem érdeklődhetnek romantikusan egy bűnöző iránt, még ha megjavult bűnöző is volt. De én megtettem. Valójában, több, mint érdeklődtem iránta, de minden alkalommal, amikor rámozdultam és ő visszautasított, azon kezdtem tűnődni, hogy látta-e a kudarcot, ami kísértett engem. Azon tűnődtem, hogy ez volt-e, amiért kitartóan nemet mondott.
Úgy értem, tudtam, hogy néztem ki. Tudtam, hogy amikor egymásra néztünk, érdeklődés és vonzódás csillogott a sötét, bronzszínű szemeiben, és tudtam, hogy ő olyan fajta srác volt, aki kedveli a biztos dolgokat. Én egy biztos dolog voltam. Szükségem volt valamire, amitől jól érzem magam. Kétségbeesetten kerestem valamit, ami segített volna felejteni, még ha csak egy pillanatra is, és nem féltem beismerni, hogy akartam őt. Annyira megkönnyítettem neki, hogy igent mondjon, és mégis a másik irányba ment. Nem értettem ezt, és ettől csak még inkább elveszettnek éreztem magam, mint eddig voltam.
Ha tényleg azt akarta, hogy találjak egy másik bárt, akkor úgy lesz. Csak azért mentem a csehóba, ahol dolgozott, mert azt akartam, hogy hazavigyen. Azt akartam, hogy vonszoljon keresztül a báron és csókolja el az összes fájdalmat és csúnyaságot, ami kitöltött engem. Tudtam, hogy ez rossz irányba vezet. Tudtam, hogy egy olyan srácnak, mint Asa haszontalan volt egy olyan valaki, aki érvényesítette a törvényt és próbálta megtartani a békét. Plusz szinte lehetetlen volt az egész, figyelembe véve azt, hogy nem is olyan régen kénytelen voltam letartóztatni őt bántalmazásért. Asa lehet azt gondolta, csinos voltam, és lehet próbált megmenteni saját magamtól, mivel voltak közös barátaink, de komolyan kételkedtem abban, hogy valaha is képes lesz ugyanúgy nézni rám, ahogy én néztem rá azután, hogy bilincset kattintottam a csuklója köré és bevonszoltam őt a rendőrségre.
Rendetlen lófarokba fogtam a hajamat, belenyomtam a lábamat egy pár kopott motoros csizmába és kinyitottam a bejárati ajtót. Csaknem becsaptam magam mögött, amikor eszembe jutott, hogy magamhoz vegyem a kulcsaimat. Örökösen kizártam magam helyekről - sokszor a kocsimból, a lakásomból, és még a járőr kocsimból is. Ez egy rossz szokásom volt, egy púp a hátamon és nem csak nekem. És úgy tűnt, nem tudtam lerázni ezt a szokást, még azután a félreértés után sem, ami majdnem a szomszédom és az imádnivaló barátnője szakításához vezetett.
Vissza robogtam, rongyosan és frusztráltan. Felkaptam a kulcsokat az ajtó mellőli helyről, ahol tartottam őket, és kiszáguldottam újra az ajtón. Ez alkalommal a folyosó már nem volt üres, és a szomszédom barátnője, aki történetesen az én első és egyetlen női barátom a földön, kilépett a szemközti lakásból a folyosóra. Saint kedves volt. Halk-szavú és nyugodt, csak volt benne valami, ami azonnal rám kiáltott. Olyan volt, mint egy kaotikus gyorsaság, ami lecsillapította és lenyugtatta a gyakran veszélyes mindennapjaim részeit, amikor körülöttem volt. Kényszerítettem őt, hogy a barátom legyen annak ellenére, hogy először küzdött ellenem, és a barátság ellen. Most, majdnem olyan közel állt hozzám, mint Dom, és éppúgy aggódott a mostani viselkedésem miatt is.
Műtősruhát viselt a nehéz télikabátja alatt, szóval nyilvánvalóan útban volt a kórházba, ahol dolgozott sürgősségis nővérként. Rézszínű haja, ami több árnyalattal volt narancssárgább, mint az enyém, rendezetlen kontyba volt halmozva a feje tetején és az arca is letisztult volt. Saint olyan volt, mint egy játék baba és működött is ez a friss-arcú-lány-a-szomszédból dolog. Sajnos én nem voltam elég szerencsés ahhoz, hogy képes legyek venni ezt az akadályt a kevesebb-néha-több kinézetet sikeréért, így a sötétség a szemem alatt elmondta az egész történetet a vad éjszakámról anélkül, hogy egyetlen szót is kiejtettem volna.
- Dom ma jön ki a kórházból. - mondtam neki a rohanásban.
Rám pislogott a lágy, szürke szemeivel, és a szája sarka félmosolyra húzódott.
- Tudom. Ellenőriztem őt.
Sóhajtottam. Persze, hogy megtette, mivel egy fantasztikus barát volt.
- Köszönöm.
Kicsit bólintott és csendben elindultunk az átalakított viktoriánus bejárati ajtajához, amiben laktunk.
- Minden alkalommal rólad kérdezett, amikor megálltam a szobájánál.
Nyeltem egy kicsit. Nem azért, mert ítélkezett vagy gonosz lett volna, hanem mert mindketten tudtuk, hogy a kórházban kellett volna lennem, hogy lássam őt. Összeszorítottam a kezemben a kulcsaimat, olyan erősen, hogy a fém elég mélyen szúrt a bőrömbe, hogy fájjon.
- Én csak nem voltam rá képes. Addig maradtam, amíg ki nem jöttek és el nem mondták nekünk, hogy stabil az állapota a műtét után, de túl sok volt. - Megráztam a fejemet és megborzongtam, ahogy a hideg Denver-i levegő bekígyózott a kapucnis pulcsim gallérja alá, amit magamra vettem. Az oka annak, hogy Dom ilyen hosszú ideig volt a kórházban, az nem egy törött boka, és egy törött combcsont volt, hanem mert az egyik golyó, ami eltalálta, az tisztán áthasított az egyik veséjén. Majdnem elvérzett, mielőtt kórházba került volna. - Az anyukája ott volt, és szavak nélkül figyelt engem. Láttam, hogy azon tűnődött, hogyan hagyhattam, hogy Dom megsérüljön. Láttam, ahogy a testvérei is ezt gondolták, „Miért Dom, és nem ő?” Tudtam, hogy össze fogok omlani és nem akartam ezt ott tenni, ahol bárki megláthatta.
Kinyúlt, és megszorította a könyökömet. - Senki sem hibáztat téged semmiért, Royal. Ez nem az, amit Dominic családja gondol és ezt te is tudod.
Fenébe. Mikor kezdett ilyen tisztán látni engem? Ezért volt nehéz számomra barátkozni.
- Én hibáztatom magamat, Saint.
Sóhajtott és elengedte a karomat. - Ezt gondoltam, de végül tovább kell lépned ezen. Hogy halad a kivizsgálás?
Ez egy olyan beszédtéma volt, amiről annyira akartam beszélni, mint amennyire akartam arról beszélni, hogy végezte Dom a jelenlegi törött állapotában.
- Halad. A belső vizsgálatok mindig bonyolultak, amikor egy tiszt meghal. - És bonyolult volt, mert aktívan kerültem minden olyan dolgot, amit feltételezetten meg kellett volna tennem, hogy kisegítsem magam ebből. Voltak más rendőrök is a helyszínen. Voltak szemtanúk a környéken. Dom is adott vallomást és így tett annak a tisztnek a partnere is, aki nem élte túl. Az összes sztori megegyezett és lefektette a tényeket, ami szerint nem tettem semmi rosszat, hogy részemről nem volt hiba. És arról a kölyökről, akit kénytelen voltam lelőni, mert addig tartotta lenyomta a ravaszt, amíg mindenki, aki egyenruhában volt, ki nem tért az útjából, de én nem éreztem magam tisztának. Mocskosnak és képzetlennek éreztem magam. Nem azért, mert meghúztam a ravaszt, hanem mert túl későn húztam meg.
- Biztos vagyok benne, hogy a végén minden kialakul. Az ügyosztály biztosít számodra valakit, akivel beszélhetsz? Ez egy elég intenzív helyzet, hogy saját magad küzd le ezt a nehézséget.
Saint nagy volt az érzések feldolgozásában. Azt hiszem azért, mert annyira jó volt a válsághelyzetekben, amiket minden nap kezelt. Gépi erővel gondolt az összes tragédiára és stresszre, miközben dolgozott, részekre osztotta az egészet, és amikor hazaért, elengedte, szóval soha nem adta meg a lehetőséget, hogy beteljen vele és elnyelje őt. Én nem voltam olyan jó abban, hogy elengedjem. Valójában, az utóbbi időben, magamban tartottam mindent, ami hatással volt rám az utcán a halál markában. Úgy gondoltam, ha magamban tartom, senki másnak nem kell majd foglalkoznia ezzel az egész szarral.
- Holnap kellene mennem. - Kellene lennie egy kulcsnak. Kihagynám, ha találnék bármilyen kifogást, hogy azt hallgassam, egy dili doki azt mondja nekem, hogy csak a túlélők bűntudatától szenvedek, elzártam volna azzal a kulccsal. Elcsesztem. Tudtam ezt, és nem volt szükségem senkire, hogy erre a következtetésre vezessen engem, de ha vissza akartam térni a munkába, le kellett nyelnem a keserű pirulát és kényszerítenem magam, hogy lefeküdjek egy merev bőrkanapéra és hagyjam a dili dokira a fejem.
Saint megállt, amikor megérkeztünk a 4Runner-hez és megdöntötte a fejét, miközben komolyan figyelt engem. Visszabámultam rá, mert becsültem őt és az őszinte barátságát, amit felajánlott, túl sokat jelentett nekem, hogy csak úgy elutasítsam az aggodalmát.
- Menj. Hallgasd meg, amit a pszichológus mond. Nem kell egyedül keresztülmenned ezen, bármi is legyen ez, Royal.
Kinyúlt és adott egy félkarú ölelést, amit mereven viszonoztam. Bármi is volt ez, ezen a ponton nyilvánvalóan nem csak rám volt hatással.
Amikor elhúzódtunk, félszeg vigyort küldtem felé és azt mondtam, - Múlt éjjel megint megpróbáltam rávenni Asa-t, hogy jöjjön haza velem.
Rám emelte az egyik rozsdaszínű szemöldökét. - Megint?
Felráncoltam az orromat és kinyitottam a régi SUV-om ajtaját. - Azt hajtogatja, hogy nem érdeklem őt. Talán csak nem kedvel engem.
Finoman felhorkantott és felhúzta a kabátján a cipzárt, ahogy a szél feltámadt és a téli levegő valami elviselhetetlenség szélén lebegett.
- Persze, hogy kedvel téged. Talán csak azért mondta neked azt, mert csak most nem kedvel annyira.
Mogorván néztem rá, de nem vitatkoztam. Ebben a pillanatban én se igazán kedveltem magamat. Az egyik karomról felhúztam a kapucnis pulcsim ujját és megmutattam neki a csuklómat, amitől döbbenetében levegőért kapott. - Túl sokat ittam, és belekevertem magam valamibe, amibe nem kellett volna. Asa kihúzott belőle, majd gondoskodott rólam, amíg eléggé ki nem józanodtam ahhoz, hogy képes legyek hazamenni.
- Nash az mondja, még az összes dologgal a múltjában is, Asa tényleg egy elég rendes srác. - Saint bizonytalannak hangzott, hogy ez mégis igaz-e.
Csak vállat vontam és a kocsi felé fordultam. Le volt fagyva, és egy örökkévalóságig tartott, amíg a motor eléggé felmelegedett, hogy jó legyen.
- A rendes akkor azt jelenti, hogy unalmas, ha még csak el sem jutok vele az első bázisig. - Ingerültnek és frusztráltnak hangzottam, amire a fejét rázta rám.
- Azt hiszem, szándékosan keresed a bajt.
A figyelmeztetése süket fülekre talált. Kerestem a bajt, de a baj nem keresett engem, így ez a vita ígyis-úgyis tárgytalan volt.
- Keresek valamit, és nem gondolom, hogy bármi baj lenne ezzel.
- Nem, nincs is, de amikor visszahúzod a pajzsodat és ismét magadra öltöd az egyenruhádat, a játék megváltozik, Royal. Lehet, hogy ezt érdemes lenne megfontolni.
Nem akartam ennyire előre gondolkodni. Egyáltalán nem akartam erre az egészre gondolkodni. Halkan motyogtam, miközben Saint tett egy lépést hátra, így be tudtam csukni az ajtót.
- Hétfőn felhívlak, miután beszéltem a dili dokival, ha megteszem, és át fogom adni Dom-nak az üdvözletedet.
- Dominic szeret téged, bármi történjen, ezt te is tudod.
Bólintottam, és ma délután már másodszorra éreztem, hogy könnyek áradnak a szemeimből. - Ez teszi még rosszabbá ezt az egészet. Később beszélünk.
Intett nekem, és a kis Jetta-ja felé vette az irányt, ami egymilliószor gyorsabban melegszik fel és olvad ki, mint az én régi tankom. Megengedhettem volna magamnak valami újabbat és elegánsabbat, de a 4Runner tinédzser korom óta velem volt, és olyan sok jó emlék fűződött hozzá, nem tudtam megemészteni a gondolatot, hogy megváljak tőle.
Dom szeretett engem és én is szerettem őt. Ő jelentett számomra mindent. Ő volt az én vezető fényem, a józan eszem hangja, Dom kétséget kizáróan a hősöm volt, és még sokkal több is, aki mindig itt volt, hogy emlékeztessen arra, célom volt a szép arcon túl is. Ha nem lett volna Dom, jó esély lett volna rá, hogy korán bevásárolom magam a saját reklámomba, amikor tisztává vált, hogy a genetikai istenek két kézzel adakoztak, amikor a fizikai megjelenésem következett. Dom mindig emlékeztetett engem arra, hogy sokkal többet érek, mint egy dekornő (arm candy - ez valami olyasmi, hogy egy férfi szereti magát jobb fényben feltüntetni egy szép nővel az oldalán/karján, és van ilyen fordítva is a nő a férfival, szóval csak dekorációnak használja, én erre adtam a dekornő/dekorférfi elnevezést) vagy egy agyatlan liba. Okos voltam, tehetséges, és különb akartam lenni. Ha nem lett volna Dom, hogy higgyen bennem, tereljen, akkor soha nem értem volna el a kitűzött céljaimat, amiket felállítottam magamnak. Ha nem lett volna Dom, hogy emlékeztessen engem az értékeimre, jó esély lett volna arra, hogy csak úgy végezzem, mint az anyám.
Megborzongtam a gondolattól.
Szerettem az anyámat, tényleg, de nulla türelmem volt a szánalmas választásaihoz és ahogy átégett a férfiakon, mintha ez egy verseny lett volna. Az anyám mindig is sokkal inkább volt legjobb barát, mint szülő. Feltétel nélkül szeretett engem, én voltam az egész világa, de nem voltam elég, hogy kitöltsem az űrt, amit az apám hagyott, amikor nem hagyta el a feleségét, hogy egy család legyen velünk. Az anyám soha nem tette túl magát az elutasításon, és ennek következményeként folyamatosan üldözte az igaz szerelmet és rossz helyeken kereste a megerősítést a férfiaktól.
Az anyám elképesztő ember volt, így következett, hogy természetesen jó megjelenésem volt. Egy megrögzött házasságtörő volt és olyan sok házassága és kapcsolata volt, hogy abba is hagytam a számolását, mielőtt átléptem volna a kamaszkort. Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, hogy ez kínos, és kellemetlen volt. Ahogy idősebb lettem, rádöbbentem, hogy ő egyszerűen nem boldog, soha nem volt boldog, és amennyire szeretett és bolondult értem, soha nem leszek elég, hogy kitöltsem az ürességet, ami a szívében lakozott. Megtanultam elfogadni a kapcsolatunkat, nem tettem fel kérdéseket, és megpróbáltam támogatni őt, ahogy ő is mindig támogatott engem. Még ha a döntéseinek többségétől, amiket az ellenkező nemmel kapcsolatban hozott, fészkelődnöm kellett a székemben, szerettem az anyámat, minden könnyelmű és kacér centijével együtt.
Mivel Dom volt nekem, azért voltam kiemelkedő, és nem az anyám miatt. A nagyságra törekedtem és elértem minden célt, amit felállítottam magam elé. És most miattam ágyhoz volt kötve, tele lyukakkal és törötten. Ez abszolút igazságtalan volt számára, és fogalmam sem volt, hogyan fogom valaha is kárpótolni ezért.
A kórház parkolóján átballagva olyan érzésem volt, mintha egymillió mértföld tettem volna meg ebben a hidegben. Mire elértem az automata tolóajtókat, az ujjaim elzsibbadtak és a fedetlen füleim égni kezdtek a széltől.
Úgy éreztem magam, mint egy idióta, mert még azt sem tudtam, hogy melyik emeleten volt Dom, vagy melyik szobában. Néhány legjobb barát tudta, mint kiderült. A szégyen nehezen és vastagon telepedett a vállaimra, és tényleg harcoltam a késztetés ellen, hogy megforduljak, hazamenjek, és a fejemet a takaró alá temessem.
A recepciós pultnál lévő személy kikereste nekem Dom adatait, majd lifttel felmentem a megfelelő emeltre. Nem kellett azon aggódnom, hogy megtalálom-e a szobáját, mert mind a két húga a folyosón időzött, mintha kifejezetten rám vártak volna.
Az összes Voss-nak gyönyörű sötét haja és zöld szemük volt különböző árnyalatban. Ariella volt a legfiatalabb a három testvér közül és olyan volt, mint egy petárda. Greer, aki a legidősebb és a legtartózkodóbb volt ebben a csapatban, felkapott egy ölelésbe, amint elértem hozzájuk, amitől döbbenten elnémultam.
- Annyira aggódtunk érted. Még csak nem is hívtál, és nem mutatkoztál. Senki sem tudta, hogy mi történt veled, vagy hogyan kezeled a kivizsgálást. Azt hittem, Ari-nak rá kell majd ülnie Dom-ra, hogy a kórházi ágyban tartsa azután, hogy az első hét elteltével sem mutatkoztál.
Felnyögtem és visszaöleltem. Nem tudtam elhinni, hogy mennyire önzően és meggondolatlanul viselkedtem.
- Én csak… - megbicsaklott a hangom, amire Ari a szemét forgatta rám.
- Egy seggfej voltál.
Greer gyorsan a húga nevét mondta, de megszorítottam a kezét és bólintottam Ari felé. - Az voltam. Soha nem hagytam cserben Dom-ot ezelőtt, és nehezen küzdöttem meg ezzel. - Leplezés volt, mintha túl léptem volna a múlton, de nekik ezt nem kellett tudniuk, hogy ez egy hatalmas hazugság volt.
Ari kemény pillantást küldött felém, de fejét a folyosón néhány lépésnyire lévő nyitott ajtó felé döntötte. - Egy örökkévalóság óta vár, hogy láthasson. El kell szaladnunk a lakására, hogy meggyőződjünk arról, hogy az készen áll-e neki. A következő három vagy négy hétre tolószékhez lesz kötve. Greer és én az elkövetkező hetekben felváltva leszünk vele, amíg rendbe nem jön, hogy egyedül is el legyen.
Bután pislogtam. Dom egy nagydarab felpumpált izmú ember volt. Magas és erőteljes, elképesztő formában, és mindig is a legmegbízhatóbb férfi volt, akit valaha ismertem. Attól az elképzeléstől, hogy tolószékbe kényszerült és napról-napra segítségre volt szüksége, a cementtömböt, ami a gyomromba költözött, most ötször nehezebbé tette.
- Én is tudok segíteni. Csak tudassátok velem, mire van szükségetek. - Fojtottnak és feszültnek hangzott a saját fülemnek is.
- Hamarosan visszamész dolgozni. Ari és én megértjük ezt. Emellett, itt az ideje, hogy visszafizessük neki az összes alkalmat, amikor gondoskodott rólunk, mialatt felnőttünk.
Dom apja a munkának szentelte az életét, mialatt ők felnőttek. Zsaruként járőrözött, amíg egy összetűzés egy fegyveres rablóval félre sikerült és Voss-ék hirtelen ott találták magukat eltemetve egy családfővel, mielőtt még eljött volna az ideje. Dom azonnal a felnőtt férfi cipőjébe lépett, ahogy ez kötelessége volt, mint jó fiúnak. A tény, hogy a bűnüldözést választotta, mint az apja, az anyukájának ez még mindig fájó pont volt.
Megköszörültem a torkomat és harcoltam a késztetés ellen, hogy idegesen babráljak a hajammal. - Dom rólam is mindig gondoskodott.
Greer felsóhajtott, megragadta a vállaimat, és megfordított, így szembekerültem az ajtóval.
- Igen, azt tette, és mindannyian tudjuk, hogy azt szeretné, hogy visszamenj dolgozni. Ő nem fog tudni visszamenni, az úr tudja mennyi ideig, így egy darabig, másodkézből fogja ezt átélni általad, Royal. Amit mindig is akart számodra az az, hogy alkalmazkodj az összes lehetőségedhez. Ne hagyd, hogy ez az egész földhöz vágjon azok után, hogy mennyire keményen dolgoztál, hogy felépítsd magad.
Ha csak ilyen könnyű lett volna. Mélyen belélegeztem és megtettem a lépést, amit két hétig elkerültem.
Alátámasztva feküdt az ágyban, sötét haja rendetlenül minden felé állt a fején. Zöld szeme az ajtó irányába zárult, nyilvánvalóan engem várt. Az egész nagy teste gipszbe és kötszerekbe volt burkolva. Jóképű arca sötét volt a bosszúságtól és az elhanyagolt szakálla is elég mély benyomást keltő volt. Egyszerre nézett ki szörnyen és csodálatosan. Annyira szerencsés voltam, hogy még mindig életben volt, és nem nekem kellett elmondanom a családjának, hogy elvesztettek egy másik személyt, aki szerette ezt a munkát.
Nem tudtam segíteni ezen, a szökőkút elindult. Tényleg nem voltam egy nagyon sírós, de valami károsodott bennem, kikapcsolt, vagy egyszerűen csak nem működött rendesen. A könnyek kiszivárogtak és Dom lassan kinyújtotta a sértetlen karját, de ez a kis mozdulat is nyilvánvalóan fájt neki.
Az ágy oldalához iramodtam és hagytam, hogy gyengéden az oldalához húzzon. Éreztem, hogy ajkai megérintik a fejem tetejét és az erős mellkasa morajlott, ahogy megszólalt, - Átkozottul ideje volt már.
Minden, amire képes voltam visszasuttogni, hogy - Tudom.
Egész idő alatt itt kellett volna lennem, vagy még inkább, nekem kellett volna egész idő alatt ezen a kórházi ágyon feküdnöm. Hogyan tudott volna Dom valaha is megbocsájtani nekem, ha tudtam soha nem fog eljönni az az idő, amikor én meg tudok bocsájtani magamnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése